Sokszor mondtuk már, de elégszer nem lehet: egészen egyszerűen fantasztikus közönségünk van! Méghozzá minden korosztályból. Ezt bárki láthatta-érezhette, aki részt vett a fesztivál első napjának egy vagy több programján.
A trópusi forróság ellenére már a délután 3 órai kezdés előtt sokan gyülekeztek a Színházkertben, a Gyermekszigeten. Mindenki izgatottan várta a VIII. Veszprémi Rátonyi Róbert Operettfesztivál rajzpályázatának ünnepélyes eredményhirdetését. Ez bizony nem fért bele pár percbe, hiszen nem kevesebb mint 104 pályamű érkezett. Lám, a gyerekek fantáziáját ennyire megmozgatta az inasok, a lakájok letűnt világa, amely a Hyppolit, a lakájban jelenik meg rendkívül szórakoztató módon. Azt, hogy a fesztivált milyen jól ismerik az ország másik végében is, jól példázza, hogy két nyíregyházi gyermek is küldött rajzot a játékos, a fantáziát megdolgoztató megmérettetésre.
A felnőtt fesztivállátogatóknak szóló programok sorát a hagyományos, a nézők által nagyon kedvelt Életutak című sorozat nyitotta a Schőnig Cukrászdában. Kellerné Egresi Zsuzsanna, a színház kreatív vezetője, a beszélgetés háziasszonya ezúttal a felvidéki magyar operettkultúra – amelynek döntő szerepe van az anyanyelv és az identitás megőrzésében – megkerülhetetlen alakját, idősebb Derzsi Györgyöt, valamint a magyarországi zenei és színházi élet jól ismert alakját, ifjabb Derzsi Györgyöt kérdezte. Mint kiderült, a két generáció ezt megelőzően még soha nem vett részt ilyen közös pódiumbeszélgetésen. A sok nevetés, a vidám anekdotázás közben azért egyszer-egyszer elhomályosultak a tekintetek. Például akkor, amikor idősebb Derzsi György visszaidézte a felvidéki lakosságcsere drámai, máig feldolgozhatatlan pillanatait. Vagy akkor, amikor apa és fia együtt énekelték Kacsóh Pongrác szívfájdítóan csodálatos szerzeményét, a Rákóczi megtérését. „A hársfák lombja szomorúan rezdül, / Lassú sóhajtás száll, miként a szél./Hazámba vágyom, Duna-Tisza partja vár,/Szebb ott az álom, szebben dalol a madár.” Olyan csodálatos művészektől hallottuk ezt, akik saját maguk tapasztalhatták meg: nem feltétlenül magától értetődő, hogy az ember az anyanyelvén kiáltsa világgá örömét-fájdalmát...
A fesztivál egyik legjobban várt eseményére, a Hyppolit, a lakáj bemutató előadására már a jegyértékesítés elindulásakor hatalmas érdeklődés mutatkozott, így már napokkal ezelőtt elkelt az összes jegy. A zseniális vígjáték immár 94 (!) éves, káprázatos karrierjére visszagondolva erre valamennyire számítottunk, de így is meghatott minket az a fogadtatás, amelyben a Veszprémi Petőfi Színház saját produkcióját részesítette a közönség. Leírhatatlan, szívmelengető érzés minden színházcsinálónak, amikor látja, hogy a nézőtéren ülők összes gondjukat-bajukat feledve, ámulva nézik a színpadot. Sőt, nem is nézik, hanem a részévé válnak a játéknak – vagy inkább Játéknak, így nagybetűvel. A színészek, Módri Györgyi, Kőrösi Csaba, Cservenák Vilmos, Szederjesi Teodóra, Hirschl Laura, Szeles József, Horváth Dániel, Keller Márton, Haraszti Elvira és Rubóczki Márkó ugyanis önfeledten lubickoltak a szerepükben. Dolhai Attila – akinek ez az első nagyszínházi rendezése – remekül komponálta bele a darabba a táncos betéteket, amelyért ezúttal is a veszprémiek által jól ismert Király Béla koreográfus és csapata felelt. A jutalom: álló taps és üdvrivalgás, de olyan, amilyet már régen láttunk (pedig azért volt itt mostanában is jó néhány sikeres előadás).
Egy ilyen fergeteges sikert nem lehet csak úgy, a levegőben lógva hagyni – főleg egy fesztiválon. Nem is hagytuk: a színház kapuján mosolyogva, az imént látottak hatása alatt kitódulókat a színház előtti dísztéren stílszerűen az Operettfergeteg várta, amelyen Horváth Elemér Emi és zenekara mutatta meg, milyen is a magyar virtus. Mert ezt a műfajt sem lehet ám olyan se hús, se hal módon előadni. A mindenki által ismert, megunhatatlan operettslágerek így, ilyen energikusan, élettelin tökéletesen adták vissza azt, amit ki szerettek volna fejezni velük szerzőik.
A nap legjobb összefoglalóját és lényegét egy néző fogalmazta meg, amikor az utolsó dallamok elhalkulása után a tömeggel együtt felfelé ment a színház előtti lépcsőn: „Tényleg igaz, hogy akinek nótája nincs, annak szíve sincs.” Nos, ma mindenkinek volt. Vagy, ha nem volt, akkor lett neki. Ez biztos.
