Április 21-én 20 órakor a VII. Lélektől-Lélekig Fesztivál keretében láthatja a veszprémi közönség Horváth Renátó táncművész száznyolcvan fokos fordulatot vett életéről szóló táncelőadást. Az ifjú táncművész nemrég Színházunkban járt, amely során örömmel osztotta meg gondolatait, érzéseit az előadással kapcsolatban, sőt számos kulisszatitkot is elárult. Olvassák szeretettel és nézzék meg a különleges, szívbemarkoló, csodálatos előadást!
Már az intenzív osztályon megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ha én innen kijövök, akkor ezzel valamit kezdeni kell! Évek teltek el, mire úgy megerősödtem lelkileg, hogy szembe tudjak nézni azzal, ami velem történt. De az évek során annyira terhessé vált ez az egész történet, hogy mire belevágtunk már annyira nyomta a vállamat, olyan rosszul voltam tőle, hogy nem akartam ezt a terhet tovább cipelni. Ez egy összetett és fájdalmas történet, de az, hogy színpadra vihettem a történetemet, hogy nap, mint nap, előadásról-előadásra szembe kell néznem a tragédiával újra, segített a feldolgozásban. Nem mellesleg belém tette azt a hitet, hogy ha ezt meg tudtam csinálni, innentől kezdve bármire képes vagyok! Ma már ki tudom jelenteni, hogy nem visel meg az egész helyzet, ahogy azt is, hogy nem hátrálok meg a célomtól: hogy egyszer lábra tudjak állni. Addig pedig maradok így és alkotok.
Amikor elkezdtük összerakni a darabot, az nagyon fájdalmas volt. Voltak olyan próbák, ahol le kellett állni és könnyes szemmel borultunk össze, vagy ahol hideg vízzel mostuk meg az arcunkat, hogy újból neki tudjunk állni. De az különösen megviselt, amikor a bénulás folyamatának jelenetét kezdtük el. Az emóciók elkezdtek feltörni bennem, hiszen mindent át kellett adnom az alteregómnak. Ahogy mentünk előre a próbafolyamatban, egyre inkább megedződtünk. Azt persze nem mondom, hogy nem hatott ránk az előadások kezdetén az egész, nem mellesleg én bent ülök végig a térben, újra és újra végignézem ezt a folyamatot. Ezt valamilyen szinten egy szembenézésnek tekintem. Az elején olyan emberek voltak többségében a darabban, akik velem voltak a történtekkor, így ez mindenkinek nagyon jó feldolgozási folyamat volt. Most már „vegyesnek” mondható a csapat, de így is egy családias hangulatú közegben dolgozunk. A koreográfiákat én állítom össze az asszisztensem segítségével, de úgy érzem, hogy mindenki rá tudott kapcsolódni a történetre.
Hogy mennyire engedek betekintést? Ebben a történetben nem csak egyedül vagyok, hanem a családom, a párom, a környezetem. Az, hogy rájuk milyen hatással volt ez a tragédia. A gyógyszerfüggőséget is megmutatjuk, amely egy nagyon hosszú és fájdalmas része volt az egésznek, de a pánikbetegséget is megjelenítjük. Utóbbi a kórházi létem alatt erősen megnehezítette az életemet, ennek volt a hozadéka a gyógyszerfüggőség.
Őszintén szólva, direktbe nem volt célom, hogy tanítsunk, utat mutassunk, de úgy voltam vele, hogy ha kiállok és elmondom a történetemet, akkor valószínűleg hatással tudok lenni az emberekre. Kaptam már olyan visszajelzést, hogy azt hitték, annál rosszabb nincs, ami velük van, de rájöttek, hogy igen. Én erre mindig azt mondom, hogy ne felejtsük el, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb probléma és azzal kell szembenézni! Az, hogy van az én történetem, az egy dolog. De miután nagyon sok szép visszajelzés, üzenet, reakció jött a darabra, akkor értettem meg igazán, hogy van értelme tovább csinálni.
Nagyon sok ötletem van darabokra, de egy biztos: mindig egy olyan témához szeretnék nyúlni, amelynek van mondanivalója. Igazából, nem is feltétlenül szeretnék már színpadon lenni, inkább, mint alkotó szeretnék tevékenykedni és inkább táncszínházi darabokkal szeretnék dolgozni.
