2023. május 4.
Május 6-ától látható a Latinovits-Bujtor Játékszínben Mark St. Germain: Táncórák című különleges előadása! A darab két sérült ember magukhoz és egymáshoz vezető útját mutatja be, miközben erősíti az elfogadást, a megértést és felhívja a figyelmet arra, hogy akár látható, akár láthatatlan kihívással élünk, mindegyik terhet nyom lelkünkre, életünkre. A férfi főszereplőt, az autista Evert, Szabó Viktor formálja meg.
Milyen érzés egy autizmussal élő embert megformálni?
Igazából arra törekedtünk, hogy ne játszunk el egy klisét, és ne felületesen foglalkozzunk egy ilyen mély témával, mint az autizmus és ebben az állapotban élő emberek. Többek között kutatómunkákat végeztünk, a Veszprémi Petőfi Színház – akivel koprodukcióban állítottuk színpadra az előadást – összehozott nekünk egy találkozót a veszprémi AutiSpektrum Egyesülettel, amely során sokat beszélgettünk és tanultunk az autizmusról. Igyekeztünk a mélyére ásni, magunkba nézni, hogy ki tudjuk hozni az esetleges autisztikus jellemzőket, annak érdekében, hogy minél hitelesebben kerüljön színpadra a karakterem. Megismerkedtünk a veszprémi találkozó során egy autizmussal élő hölggyel is, ami véleményem szerint nagyon fontos, hiszen „kölcsönvesszük” tőle picit a sajátosságait, gondolatait, érzéseit.
Mik voltak azok a dolgok, amelyek nehézséget okoztak a szerep elsajátításában?
Ez egy eléggé speciális darab! Színészként mi általánosságban egymásból szoktunk erőt meríteni, egy-egy mosoly vagy összenézés formájában. Itt viszont az autizmus jellegzetességeit kell magamra öltenem, ami minden ezzel az állapottal élő embernél más és más, viszont az én karakterem nehezen alakít ki emberi kapcsolatokat, a testi érintkezésről nem is beszélve, így itt például a szemkontaktust már nem használhatom.
Belülről vihar dúl, kívülről alig látszik valami – ezt a lelki állapotot kell megjelenítenem, ami színészként nagy kihívás. Egy dühös jelenetnél például nem rándulhat egy arcizmom sem, mimikátlannak kell maradnom. Fontos az autista emberek számára a rendszer, a tisztaság, amit szintén be kell építenem a játékomba úgy, hogy az természetesnek hasson.
Mi volt a legfelemelőbb momentum?
A legfelemelőbb pillanat az a kölcsönös, nagymértékű bizalom kialakulása egymás felé az előadás közreműködőivel. Az együtt játszás öröme, a színésztársammal, a rendezővel, a Veszprémi Petőfi Színházzal, egyszerűen gyönyörű! A próbafolyamat szerencsés csillagállás alatt jött létre. Olyan emberek jöttek össze, akiknek közös céljaik vannak. A cél pedig az volt, hogy felhívjuk a figyelmet olyan emberekre, akik az úgymond „normális” társadalomban kissé perifériára szorulnak. Ha nyílt szemekkel járunk és befogadóbbak vagyunk, akkor talán elfogadóbbak is lehetünk vagy legalábbis megértőbbek. Minden ember különleges, hiszen a különbözőségeink tesznek bennünket egyedivé.
Szerintem az a fontos, hogy egy komoly témájú előadásnál is lássák a nézők az összhangot a színészek között és hogy értsék, át tudják venni tőlünk azt az ajándékot, amit mi adni szeretnénk nekik.
Igazából arra törekedtünk, hogy ne játszunk el egy klisét, és ne felületesen foglalkozzunk egy ilyen mély témával, mint az autizmus és ebben az állapotban élő emberek. Többek között kutatómunkákat végeztünk, a Veszprémi Petőfi Színház – akivel koprodukcióban állítottuk színpadra az előadást – összehozott nekünk egy találkozót a veszprémi AutiSpektrum Egyesülettel, amely során sokat beszélgettünk és tanultunk az autizmusról. Igyekeztünk a mélyére ásni, magunkba nézni, hogy ki tudjuk hozni az esetleges autisztikus jellemzőket, annak érdekében, hogy minél hitelesebben kerüljön színpadra a karakterem. Megismerkedtünk a veszprémi találkozó során egy autizmussal élő hölggyel is, ami véleményem szerint nagyon fontos, hiszen „kölcsönvesszük” tőle picit a sajátosságait, gondolatait, érzéseit.
Mik voltak azok a dolgok, amelyek nehézséget okoztak a szerep elsajátításában?
Ez egy eléggé speciális darab! Színészként mi általánosságban egymásból szoktunk erőt meríteni, egy-egy mosoly vagy összenézés formájában. Itt viszont az autizmus jellegzetességeit kell magamra öltenem, ami minden ezzel az állapottal élő embernél más és más, viszont az én karakterem nehezen alakít ki emberi kapcsolatokat, a testi érintkezésről nem is beszélve, így itt például a szemkontaktust már nem használhatom.
Belülről vihar dúl, kívülről alig látszik valami – ezt a lelki állapotot kell megjelenítenem, ami színészként nagy kihívás. Egy dühös jelenetnél például nem rándulhat egy arcizmom sem, mimikátlannak kell maradnom. Fontos az autista emberek számára a rendszer, a tisztaság, amit szintén be kell építenem a játékomba úgy, hogy az természetesnek hasson.
Mi volt a legfelemelőbb momentum?
A legfelemelőbb pillanat az a kölcsönös, nagymértékű bizalom kialakulása egymás felé az előadás közreműködőivel. Az együtt játszás öröme, a színésztársammal, a rendezővel, a Veszprémi Petőfi Színházzal, egyszerűen gyönyörű! A próbafolyamat szerencsés csillagállás alatt jött létre. Olyan emberek jöttek össze, akiknek közös céljaik vannak. A cél pedig az volt, hogy felhívjuk a figyelmet olyan emberekre, akik az úgymond „normális” társadalomban kissé perifériára szorulnak. Ha nyílt szemekkel járunk és befogadóbbak vagyunk, akkor talán elfogadóbbak is lehetünk vagy legalábbis megértőbbek. Minden ember különleges, hiszen a különbözőségeink tesznek bennünket egyedivé.
Szerintem az a fontos, hogy egy komoly témájú előadásnál is lássák a nézők az összhangot a színészek között és hogy értsék, át tudják venni tőlünk azt az ajándékot, amit mi adni szeretnénk nekik.
