Március 24-étől két vezető művészünk, Módri Györgyi és Kőrösi Csaba verses-zenés estjével is töltődhetnek a nézők a Latinovits-Bujtor Játékszínben. Az előadás verseken és sanzon dalokon keresztül igyekszik bemutatni a két művész életútját, érzéseit, gondolatait, akik voltak, akik lettek és akik szeretnének még lenni. Az előadás összeállításának folyamatába Kőrösi Csaba színművész engedett mélyebb betekintést.
A Módri Györgyivel készülő előadás, a kiválasztott versek, dalok a mi arcpoétikánk. Ez az életünk története, születéstől egészen az elmúlásig. Ezen stációk mentén válogattuk a verseket és a verses est kitöltő elemeit is. A múltunkból merítkeztünk, a műveket onnan hoztuk magunkkal a jelenünkbe és ezáltal a jövőnkbe is. Ezekkel a művekkel igyekszünk magunkat ábrázolni a térben, a jelenben, az elmúlt és leendő életünkben.
Játék, színház, szerelem, szeretet és a hazaszeretet, a végén pedig az elmúlásról szóló filozofikus versek – így építettük fel az előadást. Véleményünk szerint ezek azok a gondolatok, amelyek nem csak írókat foglalkoztatták és foglalkoztatják, de az embereket is. Ha Színházba jönnek a nézők, ők is ilyesmi témákra, elgondolkodásra lehetnek érdeklődéssel. Mindenki próbál egy kicsit többel távozni, mint ahogy érkezett az adott előadásra, mi pedig ebben igyekszünk minden segítséget megadni a néző számára is. Mi is kapunk a nézőtől vissza mindenből, mi is fejlődünk minden előadásban, hiszen mindegyik más és más, a színház nem olyan, mint a film, állandóan van benne változás.
Minden, amely elhangzik az előadásban bennünket mutat meg, hogy miből lettünk, mivé lettünk és mivé leszünk majd még az idő múlásával. A dalok, a sanzonok mind zongorakísérettel színesítik a verses előadást, ezek is mind kapcsolódnak a versekhez is, ezek összekapcsolása pedig kifejezett célunk volt. Úgy gondolom, sikerült megvalósítanunk azt, amelyet elképzeltünk.
Györgyihez hasonlóan, nekem is mindegyik elhangzó vers a kedvencem! Mert az ember nem tud egyet kiválasztani a sok szép és jó közül, mint ahogy a mondás is tartja: „Melyik ujjamba harapjak.” Van benne olyan vers, amelyet még a főiskolán szavaltam egy adott vizsgán. Örök emlékek húzódnak mindegyik mögött, belőlünk jönnek, és emlékként vissza hozzánk.
Színház! Ez lett a feladatom, ugyan nem teljesen én döntöttem így. Nem lehetett menekülni, a színház lett az életem, a feladatom. Nem volt nagyon kifejezett tervem, én éltem és a színház lett végül a megérkezésem. A Színház, a színpad lett az otthonom.
