2023. május 3.
Szeretet évadunk negyedik játékszíni előadása Ever és Senga lelki utazásába kalauzolja el a nézőket! A május 6-án 19 órakor bemutatásra kerülő Táncórák című előadás igazi példázata annak, hogy a művészet bármely formája képes gyógyítani, felemelni és kinyitni a lelkeket. A két szereplős darab női főszereplőjét, a balesetet szenvedett táncost, Kiss Szilvia alakítja.
Mesélj egy kicsit karakteredről és a köztetek lévő „viszonyról”!
A darabban egy fiatal, profi táncost kell megformálnom, akinek élete a tánc, azonban egy utcai váratlan baleset során a lába roncsolódik. A történet fintora, hogy egy ritka betegség miatt lehetetlen számára a műtét, így nem marad más, mint örökké lábmerevítőt hordani, gyógyszert szedni, a nem múló fájdalommal élni és lemondani nagy szerelméről, a táncról. Ettől kezdve pedig nagyon mély lelki válságba, depresszív állapotba kerül, hiszen fel kellett adnia az álmát, amiért élt, dolgozott, küzdött. Életének legmélyebb pontjának közepén ismerkedik meg a férfi szereplővel, aki szintén nehézségekkel éli életét…
Hogyan készültél fel a szerep valósághű megformálására?
Számomra a lovakkal való napi kapcsolat adja a tökéletes szabadság érzését, a harmóniát. El sem tudom képzelni az életemet lovak, lovaglás nélkül. Senga számára ugyanezt jelenti a tánc. A szerep megformálásának fő motívuma számomra annak az érzésnek, mély belső fájdalomnak a megkeresése, amit akkor éreznék, ha soha többé nem lovagolhatnék, Sengaként pedig nem táncolhatnék.
A karakteremet ért baleset kapcsán volt családi tapasztalatom, ugyanis a fiamnak volt már keresztszalag szakadása, operálták is, így volt már példa előttem az ebből adódó nehézségekről. Illetve a fiam ortopéd orvosával is konzultáltam az ilyen balesettel együtt élők járásáról, az érzéseikről, fájdalmukról, sőt még egy merevítőt is csináltattam a lábamra.
Mi volt a legnehezebb pillanat a próbák során?
Egyáltalán nem éreztem azt, hogy lenne nehéz vagy nehezebb pillanat, ugyanis a rendező roppant sokat segített abban, hogy lelkileg próbáljuk beleélni magunkat, magunkból építkezzünk. Kiemelném, hogy Sengát nem eljátszani szeretném, inkább arra törekszem, hogy megmutassam a bennem élő Sengát, hogy mit élnék át én, ha elveszítenék valamit, ami számomra az életet jelenti, ugyanakkor a lehetőséget, hogy megtaláljak egy másik kincset.
A rendező nagyon jól vezeti a színészeket, hagyja őket kibontakozni, amit nagy szabadságnak érzek, hiszen így még jobban meg tudom magamból, belülről formálni a szerepet. Sok az improvizatív rész, ezt különösen kedveli használni, emellett viszont nagyon jól látja a helyzeteket és megragadja a darab adta lehetőségeket.
Mi volt a legfelemelőbb momentum?
Nekem a legfontosabb pillanat az, amikor megmutathatjuk milyen volt a női főszereplő álmai megvalósítása és megélése közben! Kihívás és egyben öröm, hogy a rendező úgy képzelte el a darabot, hogy a nőt megmutatja a baleset előtt is, amikor még táncolt, amire én nagyon sokat készültem. Abban a pillanatban, amikor még „egészséges” a karakterem, amikor az álmát éli, akkor nekem is olyan érzésem van, mintha én is tényleg táncos lettem volna egész életemben! A koreográfus egy nagyon szép, szimbolikus táncot alkotott meg, amely igazából előrevetíti a lány sorsát is. Nagyon izgalmas!
A darab befejezése elgondolkodtatja majd a nézőket. Mi a véleményed erről?
Fontos tudni, hogy maga a történet több, mint egy romantikus színdarab, a „másság” elfogadásának nem is akármilyen foka! Két sérült ember egymásra hangolódása, mint a szimfóniában a disszonáns hangok harmóniába hajlása, az elfogadás felső foka, amikor az ember a szavak mögé lát és lehámozva a külsőt, megpillantja a másik valódi, szerethető Isteni énjét.
Szeretjük, amikor a néző visz magával haza gondolkodni valót, így mindenki maga tudja úgy lezárni, befejezni a történetet, ahogy azt ő szeretné. Kifejezetten szeretem, amikor a nézők döntik el, hogy milyen sorsot szánnak a két szereplőnek.
A darabban egy fiatal, profi táncost kell megformálnom, akinek élete a tánc, azonban egy utcai váratlan baleset során a lába roncsolódik. A történet fintora, hogy egy ritka betegség miatt lehetetlen számára a műtét, így nem marad más, mint örökké lábmerevítőt hordani, gyógyszert szedni, a nem múló fájdalommal élni és lemondani nagy szerelméről, a táncról. Ettől kezdve pedig nagyon mély lelki válságba, depresszív állapotba kerül, hiszen fel kellett adnia az álmát, amiért élt, dolgozott, küzdött. Életének legmélyebb pontjának közepén ismerkedik meg a férfi szereplővel, aki szintén nehézségekkel éli életét…
Hogyan készültél fel a szerep valósághű megformálására?
Számomra a lovakkal való napi kapcsolat adja a tökéletes szabadság érzését, a harmóniát. El sem tudom képzelni az életemet lovak, lovaglás nélkül. Senga számára ugyanezt jelenti a tánc. A szerep megformálásának fő motívuma számomra annak az érzésnek, mély belső fájdalomnak a megkeresése, amit akkor éreznék, ha soha többé nem lovagolhatnék, Sengaként pedig nem táncolhatnék.
A karakteremet ért baleset kapcsán volt családi tapasztalatom, ugyanis a fiamnak volt már keresztszalag szakadása, operálták is, így volt már példa előttem az ebből adódó nehézségekről. Illetve a fiam ortopéd orvosával is konzultáltam az ilyen balesettel együtt élők járásáról, az érzéseikről, fájdalmukról, sőt még egy merevítőt is csináltattam a lábamra.
Mi volt a legnehezebb pillanat a próbák során?
Egyáltalán nem éreztem azt, hogy lenne nehéz vagy nehezebb pillanat, ugyanis a rendező roppant sokat segített abban, hogy lelkileg próbáljuk beleélni magunkat, magunkból építkezzünk. Kiemelném, hogy Sengát nem eljátszani szeretném, inkább arra törekszem, hogy megmutassam a bennem élő Sengát, hogy mit élnék át én, ha elveszítenék valamit, ami számomra az életet jelenti, ugyanakkor a lehetőséget, hogy megtaláljak egy másik kincset.
A rendező nagyon jól vezeti a színészeket, hagyja őket kibontakozni, amit nagy szabadságnak érzek, hiszen így még jobban meg tudom magamból, belülről formálni a szerepet. Sok az improvizatív rész, ezt különösen kedveli használni, emellett viszont nagyon jól látja a helyzeteket és megragadja a darab adta lehetőségeket.
Mi volt a legfelemelőbb momentum?
Nekem a legfontosabb pillanat az, amikor megmutathatjuk milyen volt a női főszereplő álmai megvalósítása és megélése közben! Kihívás és egyben öröm, hogy a rendező úgy képzelte el a darabot, hogy a nőt megmutatja a baleset előtt is, amikor még táncolt, amire én nagyon sokat készültem. Abban a pillanatban, amikor még „egészséges” a karakterem, amikor az álmát éli, akkor nekem is olyan érzésem van, mintha én is tényleg táncos lettem volna egész életemben! A koreográfus egy nagyon szép, szimbolikus táncot alkotott meg, amely igazából előrevetíti a lány sorsát is. Nagyon izgalmas!
A darab befejezése elgondolkodtatja majd a nézőket. Mi a véleményed erről?
Fontos tudni, hogy maga a történet több, mint egy romantikus színdarab, a „másság” elfogadásának nem is akármilyen foka! Két sérült ember egymásra hangolódása, mint a szimfóniában a disszonáns hangok harmóniába hajlása, az elfogadás felső foka, amikor az ember a szavak mögé lát és lehámozva a külsőt, megpillantja a másik valódi, szerethető Isteni énjét.
Szeretjük, amikor a néző visz magával haza gondolkodni valót, így mindenki maga tudja úgy lezárni, befejezni a történetet, ahogy azt ő szeretné. Kifejezetten szeretem, amikor a nézők döntik el, hogy milyen sorsot szánnak a két szereplőnek.
