A Veszprémi Petőfi Színház 2025/2026-os évadát bemutató sajtótájékoztatón feltűnt egy szép, karakteres arcú, titokzatos aurájú fiatal nő. Ő Rubold Emília színművész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem friss diplomása, teátrum társulatának új tagja. Interjú.
Szokványos, elcsépelt kérdés, de fel kell tennem: mikor határoztad el, hogy színésznő leszel?
Mióta tudom magam, színész szerettem volna lenni. Kisgyerekként a zenés színház olyan felülmúlhatatlan boldogságot adott, hogy titkon reméltem, egyszer én is részese lehetek a csodának, amit a zene felemelő ereje ad a színészi jelenléttel együtt. Komolyan azonban akkor határoztam el magam, amikor Erdélybe felvételiztem, hiszen az ismeretlenbe ugrottam fejest. Elutaztam egy idegen országba, ahová aztán ki is költöztem. A felvételire teljesen egyedül készültem fel az anyagommal. Senki sem tudott az egészről. Csak miután felvettek, mondtam el másoknak is a tervemet. Nekem ez volt a „most, vagy soha” lehetőség az életemben. Mindent feláldoztam, ami akkor már kényelmesen megvolt, vagyis munkát, otthont, bizonyos kapcsolatokat, biztonságot. Azt mondtam magamnak: útnak indulok, megvalósítom az álmomat, nem számít, ki mit gondol és mennyire hisz bennem.
Most diplomáztál a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Mesélnél az ott eltöltött évekről?
A marosvásárhelyi öt év nagyon komoly kiképzést adott nemcsak a szakmához, hanem az életben való helytálláshoz is. Így, visszagondolva életem legjobb döntése volt Erdélybe költözni arra az időszakra, hiszen elmélyülten ismerhettem meg önmagamat. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember bátran kezdjen alkotni és hiteles színésszé válhasson. Őszintén szólva, az egyetem maga volt a szenvedés, a „pokolra kell annak menni” megnyilvánulása az életemben. Az utóbbi időben mértem fel, hogy miként lehet mindezt áttranszformálni magamban. Finoman fogalmazva, nagyon méltatlanul bántak velem. Vagy nem értettek, vagy nem is érdekelte őket, hogy én valójában ki vagyok és mit szeretnék. Én viszont nem tűröm, ha igazságtalanok az emberek. Túl nagy az igazságérzetem, és inkább önmagamhoz maradok hű, minthogy külső elvárásoknak akarjak megfelelni.
Miből írtad a disszertációdat?
A disszertációmat a lehető legszemélyesebb hangon fogalmaztam meg. „Az önfeltárás, mint művészi gesztus a karakterformálás folyamatában” volt a mesterdiploma-munkám címe. Lényegében a saját, autentikus, önismereti utamat írom le benne, őszintén felvállalva a megéléseimet mind szakmai, mind magánéleti értelemben – persze csak azokat, amelyek a témájukat illetően kapcsolódnak az adott szerepelemzéshez. Nekem fontos, hogy azzal, amin én átmentem, adni, esetleg segíteni tudjak másoknak. Hitet szeretnék nyújtani az embereknek. Már gyerekként is úgy gondoltam, hogy ez lesz ebben az életben a legfőbb feladatom, amelyet a színpadon teljesítek ki. Valahogy már akkor sem láttam ennél csodálatosabb dolgot.
A prózai, vagy inkább a zenés műfajok állnak hozzád közelebb?
Mindkét műfaj ugyanúgy fontos nekem. Nem tudnék választani. Nagyon szeretek énekelni, táncolni, ugyanakkor a prózai szövegek, versek is megérintenek. Ez témától függ.
Hogyan vezetett az utad a Veszprémi Petőfi Színházhoz?
Szerettem volna egy műfajban gazdag színházhoz csatlakozni, hiszen a hivatás szépsége, hogy mindig át lehet alakulni, végtelenül változatos, kreatív módon lehet fogalmazni önmagunkból a szerepeken keresztül.
Fontos az, hogy a színész társulathoz tartozzon?
Szerintem ez teljesen egyéni döntés. Nekem szívből jött, hogy a színészet az elsődleges hivatásom, ezért egyértelmű célom volt, hogy leszerződjek egy olyan társulathoz, amely sokféle előadással készül évadról évadra. Ezentúl különlegesség számomra, hogy egyéni éneklési megmutatkozásaim is voltak már alig pár hónap alatt például a trianoni megemlékezésen, a Bérletek éjszakáján, illetve részt vehettem a VIII. Veszprémi Rátonyi Róbert Operettfesztiválon is duett, illetve közös operettműsor formájában. A színház állandó jelenléte az életemben arra a felelősségre sarkall, hogy folyamatosan, több irányba, mondhatni polihisztor módon fejlesszem magamat. Végtelenül hálás vagyok a Veszprémi Petőfi Színház vezetőségének és társulatának azért, hogy egy rendkívül tudatos, nem mindennapi közösség művészének fogadtak el fiatalságom ellenére is. Itt a személyiségfejlesztést, az érzelmi intelligenciát, mint értéket a színházi nevelés legfontosabb alapjának tekintik. Ez így van az én életemben is. A tudatos önfejlesztés kulcskérdés számomra. Alapelvem, hogy mindig a szeretetet és a fejlődést választom, érjen bármilyen kihívás. Mint egy olimpiai szereplés előtt álló sportoló, olyan tudatosan készültem fel életem első debütálására és beugrására: az Anconai szerelmesekben Luciát alakíthattam. Gondosan felépített színészi rutintervem látható eredményt hozott.
Ha választani kéne három szerzőt, akinek a darabjában szívesen játszanál, kik lennének azok?
Biztosan Shakespeare mester lenne az első. Furcsán hangzik, de azon túl, hogy apróbb jeleneteiben részt vehettem egyetemistaként, idáig teljesen kimaradt a lehetőségeim közül, pedig az ő drámáit olvastam életemben először. Lenyűgözött a zsenialitása, szövegének szimbolikus, rejtett világa. Örök klasszikusként Csehovot mondanám a tudatos, mély, lélektani drámaírás okán. A harmadik biztosan amerikai szerző, például Thornton Wilder lenne a misztikusabb, néha már elvontabb világ miatt.
Sokszereplős színműben képzeled el magadat szívesebben, vagy inkább kamaradarabban, netán monodrámában?
Ezen még egyáltalán nem gondolkodtam, mert valahogy az adott történet, annak értéke, üzenete az, ami elsőlegesen fontos a számomra – és természetesen a játszott karakterem az adott világban. Ha tehát ezek együtt állnak, jöhet bármelyik. Akkoriban, amikor felvettek a mesterszakra, sokat dolgoztam az önálló előadásomon, amely versekből, népdalokból, gitáros beszélt énekből állt.
Az elkövetkező 10-15 évben mely szerepek azok, amelyeket szívesen eljátszanál?
Minél sokfélébb karaktert szeretnék játszani, annyi műfajban, amennyiben lehet. Nagyon szeretek átalakulni, olyan oldalamat mutatni meg, amely az újdonság és a meglepetés erejével hat. Talán az vonz a leginkább, amikor a szerepen belül lehet átalakulni. Az nagy lehetőség és izgalom. Hozzám közelállónak érzem a görög hősnő archetípust. Például Antigoné karakterének bátorsága, az igazságért való kiállása az, amivel a leginkább azonosulni tudok a női minőségek közül. Az operett műfajban szeretnék legalább egyszer primadonnaként a színpadra lépni. A zenés-énekes szerepek közül Az operaház fantomjának Christine-je és a Nyomorultak Fantine-ja a szerepálmom. Végső soron mindkét szerep a tisztaságról szól. A két nő célja, hogy önmagukon túlmutatva, kellő áldozatokat hozva, bátran adhassanak a világnak, példaértékkel emelkedve ki az élet megszokott sémáiból.
