Hogyan lehet színészként egy ilyen komoly témájú és mély érzelmeket felvonultató előadásra felkészülni?
Igyekeztem mindennek utánanézni, utána olvasni, kérdezősködtem, próbáltam sokat beszélgetni orvosismerősökkel, kértem tőlük tanácsokat, amik mind tudtak segíteni abban, hogy kialakítsak egy képet erről a megváltozott időskori állapotról.
Egyre több a hír is erről az idősebbeket érintő élethelyzetről, ami az előadásban megjelenik. Én nem is betegségnek nevezném, inkább egy állapotnak, ami nagyon sok embert és a hozzá tartozóikat érint. Éppen tegnap olvastam egy újságban, hogy egyre több városban szerveznek olyan klubokat, melyek az időskori demenciával kapcsolatosak. Ezeken főleg a hozzátartozóknak igyekeznek segíteni, hogy jól tudjanak viszonyulni, alkalmazkodni ehhez a nehéz helyzethez és megfelelő toleranciával tudják elfogadni a szellemi leépülést. Különböző fokozatai vannak ennek az állapotnak, amin nem csak a beteg, de a családtagjaik is végig mennek. Hiszen, sajnos ez az állapot folyamatosan romlik és a legrosszabb, hogy gyógyíthatatlan. Hallottam például híres emberekről is, mint Puskás Öcsi, aki szintén küzdött ezzel idősebb korában. Hihetetlen nehéz lehet megélni ezt a leépülést, ami tulajdonképpen egyfajta „vissza épülés”, amikor már nem tudjuk követni az idő fogalmát vagy nem ismerjük meg a hozzátartozóinkat.

Milyen érzésekkel töltötte el, amikor megkapta ezt a nehéz szerepet?
Én korábban hallottam erről a darabról, a Pesti Színházban játszák. Elolvastam, mert nagyon érdekelt már akkor ez az előadás, annak különlegesége, egyedisége miatt.

Amikor a Veszprémi Petőfi Színház Igazgatója felkért erre a szerepre engem, akkor egyszerre voltam nagyon boldog, mert minden színész számára óriási kihívás, előrelépés, fejlődési lehetőség egy ilyen nagyon jelentős szerepet eljátszani, ilyen komoly témát boncolgatni és ennyire hatni az érzelmekre. És egyszerre izgultam is, mert ez a darab nagyon színes érzelmi skálán mozog, tragikus, szürreális és mellbevágóan érzelmes. Ez egy nagyon komoly feladat egy színésznek. Azt is hozzátenném, hogy negyven évvel ezelőtt itt játszottam, úgyhogy most egy picit haza is jöttem; simogatom a régi falakat, nosztalgiázom, jól érzem magam.

Hogyan lehet nem haza vinni egy ilyen megható és érzelmes szerepet, karaktert?
Fontos kiemelni, hogy ez egy szakma! Ugyan szükséges hozzá velünk született képesség, tehetség, ugyanakkor rengeteg mindent megtanul az ember a pályája során. Mi, színészek többek között ezt is megtanultuk. Az évtizedek során én is megtanultam a sok szerep útján, hogy miként bújjak bele este fél hétkor a figurába és vessem le magamról este tízkor. Annak ellenére, hogy a saját idegrendszerünkkel, érzelmeinkkel, fizikumunkkal, testünkkel játszunk, dolgozunk, állunk a színpadra, mégis csak ezt a színház berkein belül hagyjuk, mert nekünk is van családunk és magánéletünk. Nem lehetek király vagy gyilkos a színházon kívül is, mert éppen ilyen karaktereket játszottam. Igyekszem arra koncentrálni, trenírozni az agyamat, hogy ez egy szerep és csak az adott időtartamban játszom azt el.

Mennyire lehet egy öltözőben ráhangolódni az előadás hangulatára, a karakter komolyságára?
Szerencsém van, mert ebben a darabban rajtam kívül öt kolléga van, így lesz egy kis csöndem, hogy átgondoljam az érzéseket vagy memorizáljam a szövegemet és ezzel felkészüljek az előadásra. Ennél a darabnál biztosan nem segít az előtte történő fecsegés, büfézés. Ez most egy nagyon fajsúlyos és komoly szerep!

Mi a legnehezebb ebben az előadásban, mint színész?
Mondanék erre egy érdekességet. Én egy elég vehemens, szenvedélyes, ezzel együtt nagyon hangos színész vagyok. Rám azt szokták mondani, hogy nem sok, hanem rengeteg. A mentségemre szolgál viszont az, hogy ahol én játszom, ott nagy a színpad, ahova nagy gesztusok és nagy hang kell. Mivel én már több mint negyven éve játszom ott, a véremben van ez a stílus, ez a létforma.

Most viszont, hogy eljövök egy ilyen tüneményes, kisebb méretű, családias hangulatú színházba, itt nekem vissza kell vennem, finomítani kell magamon, lesimítani. Mert maga a figura is egy idős személy, tíz évvel idősebb, mint én, ráadásul én nagyon energikus vagyok még mindig, így ehhez a szerephez az energiáimból lejjebb kell vennem. Csöndesebbnek kell lennem, ebben pedig nagy segítségemre lesz a rendező és a külső vélemények a próba során.

Mennyire fontos egy ilyen szerepnél a mimika, a testbeszéd?
Különböző magatartás formák léteznek, nyilván itt is ezer féle jelenség lehet a karakter testbeszédében. Ami jellemző lehet a demenciánál, az például a toporgás, a kéz dörzsölés.

Hogy őszinte legyek, még én is keresem a bizonytalanságnak a megnyilvánulását, hogy hogyan tudom megmutatni azt, hogy „elveszítettem a fonalat”, hogy milyen módon tudom arcjátékkal, töprengéssel, tépelődéssel kimutatni, hogy gondolkozom, hogy keresem a gondolatokat. Szeretném a mondatokon túl is megmutatni, milyen viselkedési mintákkal tudom fűszerezni a karakteremet és az előadást.

Ön szerint mi Az Apa című előadás legfontosabb mondanivalója?
Engem nagyon megfogott ebben a történetben az a mérhetetlen szeretet és alázat, ami ugyan alárendelté tehet egy hozzátartozót, de ez egy határtalan áldozathozatal is egyben. Sok családtag így ápolójává válhat például egy apának, úgy, hogy akár fel kell áldoznia a magánéletét, hogy tudjon segíteni az ilyen helyzetbe került idősebb embereknek. Engem meghat, hogy vannak ilyen emberek, mint a darabbéli lányom is, aki feladja az életét és képes ezt megtenni, hogy nekem segítsen, engem ápoljon.

Nagyon érdekes az előadás dramaturgiája. Az én szerepemen, az apa szemén keresztül láthatja a néző a történetet, viszont ez a demencia miatt időzavaros, káoszos, követhetetlen olykor, viszont éppen ez a lényege, hogy fenntartsa a néző érdeklődését és hogy gondolkodnia kelljen annak, aki követni szeretné a történetet.